sztenderd hányingerem van
akadozik a levegővétel
a szemeim féltágra nyílnak csak
elernyednek az arcizmaim
az alsó ajkam a lépteim ritmusára hintázik fel-le
a vízvonalamon a leglehetetlenebb pillanatokban hullámzik át a hangulatom
minden bánt
minden szó egy gyomorszájon vágás
a kritikát rosszul bírom, ezen nincs mit szépíteni
meg is érdemlem
minden velem fárad, amihez hozzáérek
nem értek egyet magammal, irreálisan negatív a látásom - erre hányas szemüveget szoktak felírni?
lassan egymásba roskadnak a téglák, nincs malter, ami összetartsa őket
vékony borostyánszálakon függnek a darabjaim - azokon, amik az évek során tapadókorongként rám tekeredtek, és csiklandozták a hajlataimat
amikor beléptem az ajtón, valami pittyegő hangot adott ki
először azt hittem, a bakancsom csoszog a kövön
a szénmonoxid-érzékelő sípolt
amikor rájöttem
nem csináltam semmit
lélegeztem tovább
hadd szálljon belém, terüljön el
talán még éreztem is, hogy haldoklom
csak az elem merült le
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése