előre felhívnám a kedves Olvasó, avagy kedves Saját magam figyelmét, hogy a következő sorok hirtelen felindulásból, heves hajvégtépkedés közepette íródtak; ennek eredményeképp valószínűleg nyakmagasságban túlzásokkal körülcsavarva jönnek világra
valahogy úgy érzem magam, mintha ragacsos szamócaszörpben tapicskolnék, gigantikus-szőrös lódarazsakkal körülbástyázva, és még a nap is rápirítana a nyálkás küzdelmemre, mintha identitászavarosan reflektornak képzelné magát; annak ellenére, hogy január van, és mindenki nagy pillepuffancs-kabátban egyensúlyozik
mintha szólt volna a kakukkos óra, az utolsó taktusra menetrendszerűen felborítottam egy herendivel megpakolt asztalt, persze csak képzeletben, mert úgy nem kell utána takarítani
a szomorúság és az idegesség között elég vékony a horizont,
de én biztosan tudom, hogy ideges vagyok, mert nem üvöltve sírni szeretnék, hanem üvöltve tombolni
undorom van mindentől, amiről valaha akár csak hitték, hogy létezik
gyűlölöm, hogy üres mellettem a teáscsésze
hogy nincs utazós pulóverem
hogy az egyik lány mindig 'hihi'-t ír a képei alá
hogy az emberek mindig belemásznak a magánbuborékomba, amikor hozzám beszélnek
hogy az anyám mindenáron benn akarja látni a jegyeimet az ellenőrzőmben, mivel eddig megőriztem szűziesen tiszta állapotát
hogy a telefonom pittyeg, hogy hahó, tölts már fel, te ostoba fajankó!
hogy tudom, hogy megint el fog kezdődni a nemtudokenni időszak
hogy elmentem arra a találkozóra, pedig tudtam, hogy nem akarom ezt a törődést megkapni; és most csak kínosan pillázok, mert másodpercenként kapom a ragadós-gumicukor bókokat; és annyira félénk vagyok, hogy képtelen vagyok az emberek arcába mondani, hogy gyűlölök mindent, ami hozzájuk tartozik, vagy egyszerűen csak rajta van az ujjlenyomatuk
hogy fontos a külső, és ezért fokozatosan megutálom a belsőt
hogy vagy lusta vagyok, vagy ijedős
hogy nem értik az iróniámat, és mindenki csak nevet azon a mázon, amit én gyűlölettel töltök
hogy egy mondatra csak egy mosolygás a válasz
hogy nem olvashatom a Bukowski novelláskötetet, mert mindig a fejemhez vágnak valamit, ami kötelező
hogy kötelességekkel etetnek, én meg már hasmenéssel trónolok a vécén, mert ettől csak egyet lehet, fosni a felesleges maszlagot, az üres értékelhetetlenséget és az ostoba sémákat
hogy mindenért bocsánatot akarok kérni
hogy túl sok ötletem van, és túl kevés ambícióm
hogy minden szebb a fejben, amíg csak az elméleti síkon él
hogy a kishúgom felvételi feladatát csak 10 perc gondolkodás után, vért izzadva tudom megoldani
hogy minden ember önző, és én sem vagyok kivétel
hogy nem ülhetek a kuckómban, és hallgathatom a fura zenéimet, és nem rajzolgathatok fura figurákat, vagy nem írhatok fura szövegeket a pólóimra
hogy nem lehet az, amit szeretnék, mert még én magam sem vagyok biztos benne
hogy szeretni vágyom, meg szeretve lenni, és amikor jön valaki, hogy ő akkor csókolom jönne szeretni, akkor én csak arra tudok gondolni, hogy miért pont ő; már nem is bánt úgy a magány
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése